Erkel Ferenc

2009.08.18.

(Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.)
Zeneszerző, karmester, zongoraművész

Apja és nagyapja képzett muzsikusok voltak, a család 1806-ban került Pozsonyból Gyulára, ahol a nagyapa a zenekedvelő Wenckheim Ferenc gróf szolgálatába állt, mint gondnok, bár a gróf feltett szándéka inkább az volt, hogy kastélya gyarapodjon egy kiváló zenésszel, aki taníthatja majd a gyermekeit. Erkel apja iskolamester lett, valamint a templomi kórus karnagya. Ruttkay Klárát vette feleségül, aki egy – szintén Wenckheim gróf szolgálatában álló – uradalmi tiszt lánya volt. Tíz gyermekük közül Ferenc volt a második, a keresztnév onnan jött, hogy a gróf lett a fiú keresztapja. Zeneszeretete már egészen korán megmutatkozott, nagy hatással voltak rá a főjegyző, Rosty Albert zeneestjei, aki különösen Beethoven kamarazenéjét kedvelte. Ezeken az összejöveteleken Erkel apja, valamint a Wenckheim alkalmazásában álló nagyszerű csellista, Wagner József is részt vett (később ő adta ki Erkel első kompozícióit Pesten), s rendszerint a kis Ferenc lapozott az előadóknak. Rosty a későbbiekben is jelentős szerepet játszott az életében, hiszen az ő javaslatára kapta opera–karmesteri kinevezését a Pesti Magyar Színházban (a későbbi Nemzeti Színházban).

Erkel Nagyváradon kezdte el a gimnáziumot, majd 1822 és 1825 között a pozsonyi bencéseknél tanult, s közben a híres morvaországi zeneszerző–tanártól, Klein Henriktől vett zeneórákat. Valószínűleg az egyházi zenéket magából szép számmal ontó Klein adhatta az inspirációt első kompozíciójához, melynek csak a neve maradt fenn: Litánia. Pozsonyt viszonylag magas fokú zenei, kulturális élet jellemezte, Erkel 1823-ban itt hallhatta Liszt játékát, 1825-ben pedig Bihari népszerű táncdallamait. Minden bizonnyal fontos momentum volt Erkel életében, amikor 1828-ban Gyulán hallotta a kolozsvári társulat előadásában Ruzitska József Béla futása című daljátékát, amelyet Erkel saját operái előtt a legnépszerűbb zenés színpadi műként tartotta számon a köztudat. Erkel ekkoriban költözött Kolozsvárra, ami nagyban befolyásolta karrierjének alakulását, hiszen ez a város volt a magyar színjátszás, és bizonyos fokon a magyar operajátszás bölcsője is. Itt zongorát tanított, valamint kiváló pianista lévén számos koncertet adott, s megkomponálta első zongoraműveit, melyek közül csak a nagy polihisztor, Brassai Sámuel hatására komponált Magyar ábránd maradt fenn. 1834 novembere körül kezdte meg működését operakarmesterként a kolozsvári társulatnál, amely 1835 februárjában először Nagyváradra, majd nem sokkal később a fővárosba helyezte székhelyét. Ekkoriban Erkel rövid időt töltött Szemeréden zenemesterként, amely időszakáról dokumentumok híján sajnos nem sokat tud a zenetudomány. A Budai Magyar Színjátszó Kör 1835. április 2-án tartotta első előadását, s valószínűleg Erkel is ekkor telepedhetett le a fővárosban. 1835. április 11-én debütált a fővárosban karmesterként Rossini A sevillai borbély című vígoperájával. Amikor a társaság anyagi gondokkal küszködött, Erkelt a Pesti Városi Német Színház foglalkoztatta ideiglenesen 1836 novemberétől. 1838 januárjában a mindössze 6 hónapos Pesti Magyar Színházhoz került, s ettől kezdve Erkel neve végérvényesen összeforrt a magyar opera történetével.

Ezekben az években Erkel zongoristaként is ismertté vált a fővárosban, gyakran játszotta Moscheles, Herz, Hummel, Thalberg és Field versenyműveit és egyéb darabjait. Ő ismertette meg Pest közönségével Chopin e-moll zongoraversenyét is 1835-ben. Ízlését és zongorastílusát azonban nem annyira a romantikusok, hanem inkább a bécsi klasszikusok határozták meg, közülük is leginkább Mozart. Már legkorábbi kompozícióiban is egy magyar zenei nyelv kialakítására törekedett, gyakran dolgozta fel a Rákóczi-dalt, a Rákóczi-indulót, valamint több verbunkos elemet szőtt bele darabjaiba. Liszt pesti diadalmenete után úgy döntött, hogy nem kíván versenyre kelni a nagy virtuózzal a pódiumokon, utolsó zongoradarabját is 1840-ben írta, amely egy variáció-sorozat Paganini egy témájára (Capriccio – Erinnerungen an H.W. Ernst).

1838 körül ismerkedhetett meg a Budavári Koronázó Főtemplom karnagyának, Adler Györgynek lányával, a gyönyörűen zongorázó Adler Adéllal, akit 1839. augusztus 19-én feleségül vett.

Első operáját, a Bátori Máriát, 1840. augusztus 8-án mutatták be, ettől kezdve Erkelt vezető zeneszerzőként tartották számon. Az opera stílusa főképp itáliai és francia gyökerekből táplálkozik, kiegészülve a hangszeres verbunkos dallami elemeivel, valamint a finálék hatalmas, zárt jelenetekké bővítésével. Korabeli nagyzenekart használt néhány hatásos kórussal. A nyitányt csak sokkal később, 1841. november 11-én adták elő, 1858-ban pedig újraírta az operát. Az első nagy mű sikere után Erkel kizárólag a színpadnak szentelte komponálási törekvéseit, s nem sokkal a Bátori Mária premierje után Egressy Béni már dolgozott is az újabb szövegkönyvön. Az 1844-ben előadott új mű, a Hunyadi László a legnépszerűbb és legsikeresebb operája lett, az Operaház megnyitásáig 238-szor került színre a Nemzeti Színházban. A művet Thalberg Párizsban, valamint Liszt Weimarban szintén be akarta mutatni, ám igyekezetüket nem koronázta siker. Berlioz Emlékirataiban számolt be a tehetséges magyar komponistáról, bravúros hangszereléséről. Rövidített verziók bemutatásra kerültek Bécsben (1856), Zágrábban és Bukarestben (1860). Az itáliai és a bécsi klasszikus hatások mellett míves recitativókkal és népzenei elemekkel is találkozhatunk a műben. Erkel felhasználta a verbunkos tempóit, formáit, tematikus anyagait, a „magyar skálát” [avagy cigány-skálát] két bővített szekundjával, és különböző ritmikai elemeket, többek között a bokázó ritmust.

Új librettók után kutatva Erkel rátalált egy újonnan született műfajra, a népszínműre, amelyet Szigligeti Ede, a zeneszerző barátja, valamint a Nemzeti Színház főrendezője és drámaírója alkotott meg. Ezek közkedvelt darabok voltak zenei betétekkel, formájukban az angol ballad-operára hasonlítottak. Ezen művekhez komponált zenéjében Erkel felhasználta a népszerű magyar dallamok, népdalok melodikai fordulatait. Két pisztoly és A rab című darabjait Bécsben is előadták német fordításban. Erkel nem nagyon törődött a lied–stílus kibontakoztatásával, nem színpadi fogantatású zenéi nélkülözték a lírai inspirációt. Ekkoriban komponálta a magyar nemzeti Himnuszt is (1844), amely szintén nem lírai érdemeinek, hanem inkább himnikus hangvételének köszönhette népszerűségét.

Bár komponált rövidebb műveket, mégis egy időre elapadt alkotói ereje; a Hunyadi László után alig írt valamit egy jó darabig. Zeneszerzői tevékenysége részben számtalan más megbízatása miatt szünetelt, beleértve karmesteri pozícióját a Nemzeti Színházban, ahol egy kiváló zenekart alakított ki. Kilenc gyermekének felnevelésében szüksége volt arra, hogy a színházi munka mellett magánórákat adjon, valamint a szabadságharc leverése és az elnyomás további gondokat okozott Erkelnek és a színháznak egyaránt. Külön erőfeszítést igényelt az 1853-ban általa alapított Filharmóniai Társaság is, amelynek koncertjein karmesterként és szólistaként is közreműködött egészen 1874-ig. 1853-ban írta Sakk-játék című pantomimjét a Nemzeti Színház maszkabáljára, ez a téma nem állt tőle távol, hiszen nem csak Magyarországon ismerték őt, mint kiváló sakkozót, 1865-ben pedig a Pesti Sakk-kör alelnöke, később elnöke lett, amely tisztségét haláláig megtartotta. 1856 körül írhatta A halálnak éjszakája című férfikarát, amelyet Széchenyi, Kossuth, valamint Erkel temetésén is énekeltek. A valószínűleg 1853-ból való, elveszett Csárdása a feltételezések szerint megegyezik a későbbi Bánk bán balett-közjátékával, amelybe bekerült a szintén korábbi Keserű bordal is. 1850-es Magyar indulóját felhasználta az 1857-es Erzsébet című operában, amelyet a Doppler fivérekkel közösen alkotott, s amelynek kiemelkedő második felvonásáért volt felelős Erkel.

Az osztrákok itáliai hadjárata során szenvedett veresége után egy kicsit enyhült az elnyomás Magyarországon, s Erkelben újra felcsillant a remény, hogy operát komponálhat Katona József betiltott darabjából, a Bánk bánból, amely már a Hunyadi László befejezése óta foglalkoztatta. Hogy mielőbb megírhassa az operát, két tehetséges fiának, Gyulának és Sándornak a segítségét kérte, s a későbbiekben Erkel szinte valamennyi partitúrájának létrejöttében nagy segítséget vállalt a két fiú, különösen Gyula. Az 1861-es Bánk bán-bemutató hatalmas siker lett. A 13. századi történetben Gertrudis gyűlölt, idegen udvara elleni felkelés mintha Erkel saját elfojtott érzéseinek kinyilvánítása lenne. Széles dallamai a népdal közvetlen hatásáról tanúskodnak, valamint teljesen egyedi a cimbalom és a citera használata. A szólókban és az együttesekben is a zenekar kezelése kamaraszerű, a cselekmény és a zene sűrítése is a kamaraopera felé mutat.

A Bánk bánt követően stílusbeli fejlődése két különböző utat követett. Az egyik zenei nyelvének egyszerűsítésében és a Carmenhez hasonló realizmusban nyilvánult meg. (Georges Bizet operáját egyébként 1876-ban mutatták be először Magyarországon, Erkel Gyula vezényletével). Drámai opera helyett inkább a vígoperáé lett a főszerep, parasztok és az egyszerű falusi nép életének bemutatásával. Ez a tendencia kiváltképp az 1861 és 1862 között komponált Saroltában, valamint az 1875 és 1879 között keletkezett Névtelen hősök című operájában mutatkozik meg. Ezekben a művekben Erkel felhasználta a régi stílusú magyar népdalok zenei nyelvét, sok dallamában megfigyelhető a kvintváltós szerkezet. A későbbi fejlődés másik útja a nemzeti zenedráma volt, melyet főképp a Dózsa György (1844–1866) és a Brankovics György (1868–1872) című darabok fémjeleznek leginkább. Az utóbbiban szerb és török népzenei hatások is megjelennek a magyar mellett. A tonális rendszer a már említett „magyar skálával”, valamint egyházi hangnemekkel gazdagodik. A zenekar használatában és a nagy finálékban Wagner hatása érződik, annak ellenére, hogy eleinte Erkel volt leginkább az ellen, hogy hazánk közönsége találkozzon a német komponista zenedrámáival. A kromatikában és a harmóniák kezelésében pedig Liszt stílusát fedezhetjük fel az említett új művekben. Ezek az operák azonban meg sem közelítették a Hunyadi László vagy a Bánk bán népszerűségét, és elég rövid időn belül lekerültek a színház műsoráról. Az utolsó opera, az István király (1874–1884) sokat köszönhetett Erkel Gyula közreműködésének, s itt már alig van nyoma apja saját stílusának, egyéniségének, a darab leginkább Wagner zenéjére emlékeztet. Az olasz opera zárt számai helyett megjelent a wagneri folyamatosság.

Öregkorára Erkel elfordult az opera műfajától, s mivel 1868 és 1881 között az 1867-ben alapított Országos Magyar Daláregyesület vezető karmestere volt és koncerteket szervezett, napvilágot látott néhány férfikar, alkalmi kompozíció tollából (pl. Dalár-induló, 1872). 1874-ben a Nemzeti Színház örökös főzeneigazgatójának nevezték ki, karmesteri pozícióját viszont ott hagyta, s Richter János követte őt a poszton. 1884-ben megkapta az új Magyar Királyi Operaház főzeneigazgatói titulusát, de karmesterként már ritkán lépett a nyilvánosság elé. Elfogadta az 1875-ben alapított Zeneakadémia igazgatói állását, s 1887-ig zongorát is tanított az intézményben. 1890-ben, a 80. születésnapját ünneplő koncerten lépett fel utoljára zongoristaként: Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta saját cadenzáival. Karnagyként pedig saját Magyar király-himnuszával (Jókai szövegére; a Dózsa-himnusz egy alkalmi változata), valamint utolsó művével, egy Petőfi verseire komponált férfikarral (Elvennélek én, csak adnának; A faluban utcahosszat) búcsúzott a közönségtől 1892-ben, az Országos Magyar Daláregyesület fennállásának 25. évfordulóján. Zeneszerzői, előadói, valamint tanári-szervezői munkásságával felbecsülhetetlenül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatásáért.

BIBLIOGRÁFIA
Ábrányi Kornél: Erkel Ferenc élete és működése (Budapest, 1895)
Fabó Bertalan (szerk.).: Erkel Ferenc emlékkönyv (Budapest, 1910)
Isoz Kálmán: „Kísérletek Erkel Hunyadi László-jának párisi színrehozatalára”, Muzsika, i/6 (1929), 16–22.
Kemény Lajos: Az Erkel-család pozsonyi származása (Komárom, 1933)
Scherer Ferenc: Erkel Ferenc (Gyula, 1944)
Major Ervin: Erkel Ferenc műveinek jegyzéke (Budapest, 1947, 2/1967)
Szabolcsi Bence: A XIX. század magyar romantikus zenéje (Budapest, 1951)
Maróthy János: „Erkel Ferenc opera-dramaturgiája”, Zenetudományi tanulmányok, ii (1954), 25–174.
László Zsigmond: Erkel Ferenc élete képekben (Budapest, 1958)
Aichová, A.: „Erkel a Bratislava”, Slovenská hudba, iv (1960), 554.
Falvy Zoltán: „A himnusz kézirata”, Muzsika, iii/3 (1960), 14–19.
Vámosi Nagy István — Várnai Péter: Bánk bán az operaszínpadon (Budapest, 1960)
Bónis Ferenc: „Gustav Mahler und Ferenc Erkel”, Studia musicologica Academiae scientiarum hungaricae, i (1961), 475–88 [4 újonnan felfedezett Mahler-levél]
Maróthy János: „Erkels Weg von der “heroisch-lyrischen” Oper zum kritischen Realismus”, Studia musicologica Academiae scientiarum hungaricae, i (1961), 161–170.
Somfai László: „Az Erkel-kéziratok problémái”, Zenetudományi tanulmányok, ix (1961), 81–158.
Valkó Arisztid: „Szemelvények a fővárosi levéltár Erkel-Liszt leveleiből”, Magyar zene, i/7–8. (1960–61), 170–176.; iii (1962), 46.
Legány Dezső: A magyar zene krónikája: zenei művelődésünk ezer éve dokumentumokban (Budapest, 1962)
Kodály Zoltán: „Erkel és a népzene”, Visszatekintés, szerk.: Bónis Ferenc (Budapest, 1964, bővítve 3/1982), ii, 91–96.
Pándi Marianne: „A Hunyadi László két külföldi bemutatója a múlt század közepén”, Magyar zene, vi (1965), 73–81.
Volly István: „Népdalváltozatok egy Erkel operadallamra”, Magyar zene, vi (1965), 237–248.
Prahács Margit (szerk.).: Franz Liszt: Briefe aus ungarischen Sammlungen, 1835–1886 (Budapest és Kassel, 1966)
Németh Amadé: Erkel Ferenc (Budapest, 1967)
Bónis Ferenc (szerk.): Írások Erkel Ferencről és a magyar zene korábbi századairól (Budapest, 1968)
Bónis Ferenc: „Erkel über seine Oper Bánk bán”, Studia Musicologica, xi (1969), 69–90.
Bónis Ferenc (szerk.): Szabolcsi Bence 70. születésnapjára (Budapest, 1969)
Bónis Ferenc (szerk.): Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére (Budapest, 1973)
Legány Dezső: Erkel Ferenc művei és korabeli történetük (Budapest, 1975)
Véber Gyula: Ungarische Elemente in der Opernmusik Ferenc Erkels (Bilthoven, 1976)
Németh Amadé: Ferenc Erkel: sein Leben und Wirken (Budapest, 1979)
Németh Amadé: Az Erkelek a magyar zenében: az Erkel család szerepe a magyar zenei művelődésben (Békéscsaba, 1987)
Kassai István: „Adatok az Erkel-kutatáshoz”, Magyar zene, xxxii (1991), 289–328; xxxiii (1992), 283–323; xxxiv (1993), 111–163.
Bónis Ferenc (szerk.): Erkel Ferencről és koráról, (Budapest, 1995)
Erkel Ferenc Lelőhelybibliográfia